Az alábbiakban egy interjút teszünk közzé egy szolidaritási hálózattal, amely ukrán menekülteknek és dezertőröknek nyújt segítséget. További információk a kezdeményezés weboldalán találhatóak: solidarityactivities.noblogs.org
/ Русский / український / English / Česky / Español / Italiano / Ελληνικά /
Kezdeményezésetek az ukrajnai háború elől menekülő embereken segít. Miért éppen ezeknek az embereknek nyújtotok segítséget?
A kölcsönös segítségnyújtás alapvető tényező az életünkben. És mivel nem tudunk mindenkinek segíteni, elsősorban ott tesszük azt, ahol rendelkezünk az ehhez szükséges erőforrásokkal és kapacitással. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a világ különböző részein fokozódnak az imperialista hatalmak közötti feszültségek. Lehet, hogy a háború hamarosan eléri azokat a helyeket is, ahol jelenleg élünk. De ez nem csupán az empátiáról szól, hanem roppant praktikus kérdés is. Ha szolidaritást tanúsítunk a háborús övezetekben élő emberekkel, az a munkásosztály önszerveződésének része, amely ellenzi a háborúkat és azok esetleges eszkalációját egy újabb világháborúvá. Az összes imperialista blokk uralkodó osztálya rendelkezik olyan szövetségi stratégiákkal, amelyek segítséget nyújtanak nekik háborúik szervezésében. Stratégiáik nem lokálisak, hanem a globális információ-, erőforrás- és tapasztalatcserén alapulnak. Ezért a munkásosztály háborúk elleni fellépésének is globálisnak kell lennie. Például amikor Magyarországon vagy Romániában élő emberek segítenek az Ukrajnából dezertált katonáknak, transzregionális szövetség jön létre. Ha összekapcsolódunk, erősebbek vagyunk, és nagyobb kapacitással rendelkezünk a globális fenyegetés és az ellenségek elleni küzdelemben.
Mit gondolsz, miért nem fordulnak a segítségre rászoruló emberek a hivatalos intézményekhez vagy hatóságokhoz? Van-e a szolidaritási hálózatnak olyan előnye, ami miatt az emberek hozzátok fordulnak és a ti segítségeteket kérik?
A hivatalos intézmények gyakran olyan információkat kérnek, amelyeket a háborús övezetekből menekülő emberek nem akarnak megosztani. A menekülteknek például logikus okuk van arra, hogy ne adják meg valódi nevüket, valamint azt, hogy honnan menekülnek. Szolidaritási hálózatunk nem kér az emberektől olyan bizalmas információkat, mint a nevük, eredeti lakóhelyük, esetleges bűnügyi előéletük, a korábbi munkahelyük neve, az egység neve, ahonnan dezertáltak, vagy a családi körülményeikre vonatkozó adatok stb. Megértjük, hogy illegális határátlépés vagy dezertálás esetén rendkívül veszélyes lehet ilyen információkat megosztani. Ez növeli az üldözés, a kiutasítás, a fizikai agresszió vagy a háborús övezetben maradt barátok és családtagok zaklatásának kockázatát. Ezért menekülésük egy bizonyos szakaszában egyesek inkább informális hálózatoktól kérnek segítséget, mint a hivatalos hatóságoktól, amelyek alkalomadtán segíthetnek nekik, de bürokratikus megközelítésükkel nagy kárt is okozhatnak.
Természetesen más a helyzet, ha a menekültek később politikai menedékjogot kérnek. Ebben a szakaszban valószínűleg a hivatalos hatóságokhoz fordulnak. Azonban még ebben az esetben is hálózatunk ingyenes tájékoztatást tud nyújtani, ami növeli sikerük esélyét. A hivatalos intézmények gyakran mechanikusan működnek, és fontos információkat visszatartanak a kérelmezési folyamat felgyorsítása vagy a költségvetés megtakarítása érdekében. Ennek eredményeként sok menedékkérő „beragad” az ideiglenes védelmi státuszba, ami szűkösebb megélhetési forrást és nagyobb kockázatot jelent a kiutasításra vagy az ukrán hatóságok általi üldöztetésre.
Tudjuk, hogy nincs állam, mely állandó védelmet garantálhatna az egyénnek. Ismerünk például olyan eseteket, amikor a francia állam menekültstátusszal rendelkező menekülteket deportált származási országukba az afrikai kontinensre, ahol később megkínozták vagy megölték őket. Ezért nem szabad illúziókat táplálnunk az államokkal, a hatóságokkal és a jogszabályokkal kapcsolatban. A hivatalos intézmények ideiglenesen segíthetnek nekünk, de amikor az állam politikája megváltozik, ugyanazok az intézmények árthatnak nekünk. Ezért olyan módszereket kell keresnünk, amelyekkel a hatóságok nélkül, akár ezen intézmények kikerülésével is segíthetünk egymásnak. Ez az az irány, amely követendő számunkra. Úgy véljük, hogy azok az emberek, akiknek negatív tapasztalataik vannak az intézményesített „megoldásokkal” szemben, inkább olyan informális hálózatokkal szeretnének együttműködni, mint a miénk.
Szeretnétek, hogy a hálózat egyre kiterjedtebb legyen, és a lehető legtöbb embert vonja be? Ez a célotok?
Mi nem azt akarjuk, hogy a hálózat a lehető legnagyobb legyen, hanem hogy a lehető legjobban működjön. Nincs közvetlen összefüggés a között, hogy minél több ember van a hálózatban, annál nagyobb a hatékonyság. Jobb egy kis hálózatot szervezni olyan emberekből, akik ismerik egymást, bíznak egymásban és tudják, hogyan kell rugalmasan cselekedni, mint egy nagy hálózatot, amelyet megbénítanak az alapvető programpontokról szóló belső nézeteltérések vagy a teendőkről szóló végtelen viták.
Nézzünk meg más példákat is: a hagyományos szakszervezetek gyakran megszállottan törekednek a nagy létszámra, de aztán azt látjuk, hogy a tagok a pénzükkel fizetnek azoknak a szakszervezeti vezetőknek, akik a főnökökkel ülnek egy asztalhoz, és a tőkéseknek kedvező megállapodásokat kötnek. Az eredmény nem lesz más, ha a szakszervezetnek több tagja van. A múltban néhány tucat emberből álló kis szolidaritási hálózatok többet tudtak segíteni a munkásoknak, mint a több tízezer tagot számláló szakszervezetek. A szakszervezetek gyakran szerveznek tömeges rituális felvonulásokat a városban, amelyeken a politikusok és a főnökök nevetnek, mert az ilyen látványos események nem kényszerítik őket meghátrálásra. Úgy véljük továbbá, hogy azok a kis csoportok, amelyek szabotálták a frontra szállított fegyverszállítmányokat, többet tettek a háború ellen, mint azok a tömegdemonstrációk, amelyek csupán arra szólítják fel a politikusokat, hogy tiltsák be a fegyverkivitelet Izraelbe, Oroszországba, Iránba, Ukrajnába stb.
A hálózat bővítése természetesen előnyös is lehet. A növekedésnek azonban nem szabad mennyiségi mániává válnia. A bővítésnek a küzdelem igényein és a jelenlegi kapacitásokon kell alapulnia. Ha nincs tömeges, szervezett munkásosztálybeli háborúellenes mozgalom, azt nem tudjuk megváltoztatni azzal, hogy „meghívjuk a tömegeket” a hálózatunkba. A mennyiségi bővülésnek összhangban kell lennie a minőségi fejlődéssel.
Szükség lehet arra is, hogy közvetlenül Ukrajnában nyújtsunk anyagi humanitárius segítséget. Ti is szerveztek ilyen segítségnyújtást? Tudomásunk szerint Ukrajnában vannak informális csoportok, amelyek anyagi segítséget biztosítanak. Együttműködtök velük?
Ukrajnában mindenképpen szükség van humanitárius segítségre. Az orosz hadsereg gyakran támad meg civil lakóépületeket, illetve a lakosság ellátása szempontjából fontos energiaforrásokat és infrastruktúrát. A probléma az, hogy a humanitárius segélyeket gyakran az ukrán határőrök állítják meg. Az Európai Unió országaiban sokat beszélnek a Putyin inváziós hadserege által okozott károkról, de szinte egyáltalán nem említik, hogy az ukrán állami intézmények milyen mértékben járulnak hozzá a helyi lakosság szenvedéseihez. A szomszédos országokból érkező humanitárius segélyt gyakran megállítják az ukrán határon, elkobozzák, vagy csak nagy összegű kenőpénz fizetése mellett engedik át. Hálózatunk tagjainak többsége nem Ukrajnában él, ezért inkább azoknak nyújtunk humanitárius segélyt, akiknek sikerült elmenekülniük Ukrajnából. Csökkenteni szeretnénk annak kockázatát, hogy erőforrásainkat a határon korrupt tisztviselők vagy a háborút saját gazdagodásukra kihasználó gazemberek nyúlják le. Hasonló helyzeteket érzékeltünk már más háborúkban is. Például a Gázába küldött humanitárius segélyt az izraeli katonák feltartóztatják, és amikor valami mégis bejut Gázába, a humanitárius erőforrások nagy részét olyan csoportok foglalják le, mint a Hamász. Az élelmiszerek, gyógyszerek stb. csak kis része jut el a szegényekhez.
Ami az ukrajnai háborút illeti, az valóban abszurd helyzet. Az emberek könnyedén szállíthatnak katonai felszerelést Ukrajnába, de amikor valaki úgy dönt, hogy humanitárius segélyt juttat el a lemészárolt lakosságnak, az rendkívül nehézkes, és gyakran megakadályozzák. Ez éppoly abszurd, mint amikor Ukrajna támogatói gyászolják az áldozatokat, de figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az állam lezárta a határait, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a halálesetek száma jóval magasabb legyen, mint amennyi lett volna, ha az emberek szabadon elhagyhatták volna az országot és biztonságba menekülhettek volna.
A humanitárius segélyt közvetlenül Ukrajnában szétosztani sokkal könnyebb, mint más területekről oda szállítani azt. A probléma azonban az, hogy egyes, Ukrajnában humanitárius segélyt osztó szervezetek az ukrán hadseregnek is szerveznek segélyt, amely dezertőröket mészárol le és erőszakkal mozgósítja a férfiakat, hogy a frontra küldje őket meghalni. Egy példa erre a Solidarity Collectives, de vannak mások is. Mi nem működünk együtt ilyen csoportokkal. Szerencsére vannak Ukrajnában olyan informális hálózatok is, amelyek megértik, hogy az állami hadsereg támogatása nem humanitárius tevékenység, még abban a helyzetben sem, amikor ezt a hadsereget az orosz imperializmus betörő egysége elleni harcra hívják fel.
A honlapotokon azt olvashatjuk, hogy támogatjátok az ukrán hadseregből dezertáltakat, vagy az Ukrajnából érkező háborús menekülteket. De miért nem támogatjátok az orosz hadseregből vagy a háborúban bevetett más hadseregekből dezertáltakat is?
Az interjú első kérdésére így válaszoltunk: „Elsősorban ott segítünk, ahol rendelkezünk az ehhez szükséges erőforrásokkal és kapacitással.”
Elvi kérdésként az orosz hadseregből vagy más, háborús övezetben bevetett hadseregekből dezertált katonákat is támogatunk. Számunkra ez ugyanolyan fontos, mint az ukrán hadseregből dezertált katonák vagy az Ukrajnából érkező háborús menekültek támogatása. A legtöbbünk számára azonban könnyebb gyakorlati segítséget nyújtani azoknak, akik átlépték az ukrán határt. Ha Oroszországból emigrált emberek lennénk, vagy Oroszországban vagy az orosz határ közelében élnénk, valószínűleg inkább az orosz hadseregből dezertáltaknak nyújtott gyakorlati segítségre koncentrálnánk. Ha a Közel-Keleten élnénk, gyakorlati szolidaritásunk valószínűleg inkább az izraeli hadseregből dezertáltak felé irányulna, vagy gyakorlati segítséget nyújtanánk azoknak, akik elmenekültek Gázából, vagy azoknak, akik fellázadnak a Hamász ellen.
Minden dezertőrt, háborús menekültet és háborút ellenzőt támogatni kell. Elvileg mindenkit támogatunk, de jelenleg a gyakorlatban csak néhányuknak tudunk segíteni. Ugyanakkor igyekszünk összekapcsolni tevékenységünket más régiókban aktív projektekkel, amelyek kedvezőbb feltételekkel rendelkeznek a „helyi” dezertőrök és menekültek támogatásához. Ismerjük például az Idite Lesom kezdeményezést, amely az orosz hadseregből dezertált katonáknak nyújt segítséget. Nem értünk egyet ennek a szervezetnek a liberális irányultságával, de úgy véljük, hogy az orosz hadseregből dezertáltak iránt tanúsított szolidaritásuk nagyon fontos. Talán idővel mi is képesek leszünk segíteni az orosz hadseregből dezertáltakat. Ez az egyik célunk.
Melyek azok a legjelentősebb korlátok, amelyek megnehezítik a tevékenységeteket?
Számos korlát létezik, de most csak néhányat említek:
A) A bizalmatlanság légköre: A háború a konfliktusok egyik szélsőséges formája, amely kihozza az emberekből a legrosszabbat: a szomszédok egymást jelentik fel a rendőrségen, a barátok ellenségekké válnak, az emberek mások életének feláldozásával próbálják fenntartani kényelmüket. Ráadásul a háború idején az állam titkosszolgálatai és biztonsági szervei olyan mértékben megerősítik hatalmukat, hogy apróbb okok miatt is bebörtönözhetnek embereket, vagy puszta gyanú alapján kivégezhetik őket. Az emberek érthető módon félnek egy ilyen légkörben. A probléma az, hogy ez a félelem vagy megbénítja az embereket, annyira, hogy képtelenek cselekedni, vagy paranoiássá teszi őket, és veszélyt látnak ott is, ahol nincs. Nehéz egymásnak segíteni olyan helyzetekben, ahol „senki sem bízik senkiben”. Ugyanakkor azonban nem jó mindenkiben megbízni, mert például a rendőrség és a határőrök kihasználják a kétségbeesett, bizakodó embereket, hogy csapdába csalják, majd letartóztassák őket. A hadsereg és a kormány ezeket az eseteket használja fel arra, hogy elriasszon másokat attól, hogy megpróbáljanak dezertálni vagy illegálisan elhagyni egy olyan országot, amelynek határait háború idején lezárták.
B) Információhiány: Ez a probléma közvetlenül kapcsolódik az előző pontban említettekhez. Ha az emberek nem bíznak egymásban, nem osztják meg azokat az információkat, amelyek fontosak a háborús övezetből való meneküléshez. Így gyakran előfordul, hogy a szolidaritási hálózatunknak vannak erőforrásai, mint például pénz, szállás vagy autók, de még az alapvető információkkal sem rendelkezünk arról, kinek van szüksége erre a segítségre és hogyan oszthatjuk meg velük erőforrásainkat.
Ráadásul azok, akiknek már sikerült elmenekülniük Ukrajnából, fontos információkkal rendelkeznek, amelyek segíthetnek azoknak, akik éppen most készülnek a menekülésre vagy a dezertálásra. Például tudják, hol helyezkednek el a határőrségek, hogyan lehet elkerülni az ellenőrzéseket, mikor a legjobb az időpont a menekülésre, hogyan lehet hamis okmányokat szerezni, mit érdemes az embernek magával vinnie, ha a vad hegyeken keresztül kell átkelnie a határon, stb. Ha rendelkezésünkre állnának ezek az információk, az növelné tevékenységünk hatékonyságát. Jobban kihasználhatnánk erőforrásainkat, hogy eljussunk a rászorulókhoz.
C) Pénzhiány: Önkéntesekből álló informális hálózat vagyunk, és senki sem kap fizetést a munkájáért. Ugyanakkor több pénzre lenne szükségünk ahhoz, hogy tevékenységünket hatékonyabbá tegyük. Tudjuk, hogy ez a nehézség összefüggésben áll a biztonsági kultúránk fejlettségi szintjével. Például nincs nyilvános adománygyűjtő kampányunk, amelynek keretében az emberek telefonjukon keresztül elektronikus átutalással juttathatnának hozzánk adományokat. A pénz eljutása hozzánk hosszú folyamat. Sok energiát és tervezést igényel. Ennek azonban vannak pozitív oldalai is. A nagyobb fokú biztonság mellett ennek a modellnek más előnyei is vannak. Például az emberek visszatérnek egy olyan szervezeti formához, amely nem függ a multinacionális vállalatok, a katonai fejlesztők vagy a harmadik feleknek érzékeny információkat szolgáltató cégek által működtetett technológiáktól. Lehet, hogy kevesebb pénzt kapunk, mint amire szükségünk van, de több kölcsönös bizalmat és őszintébb kapcsolatokat nyerünk. Ez nem csak azért jó, mert bizonyos helyzetekben jobban érezzük magunkat. A tevékenységek hatékonysága szempontjából is fontos. Ismerünk olyan eseteket, amikor banki szolgáltatók különböző ürügyekkel blokkolták azoknak a szolidaritási csoportoknak a számláit, amelyek az online átutalásokon keresztül történő nyilvános adománygyűjtés erejére támaszkodtak. Ez részben megbénította a tevékenységüket, de nálunk nem létezik ilyen kockázat.
D) Háborús propaganda: Amikor egy régióban menekülteknek és dezertőröknek nyújtunk segítséget, egyesek ezt úgy állítják be, mintha a frontvonal másik oldalán álló ellenséget támogatnánk. A háborúban részt vevő valamennyi fél így gondolkodik. A háborús propaganda ezen hagyományos eleme megnehezíti munkánkat. Vannak, akik úgy jellemzik tevékenységünket, mintha Putyin ukrajnai invázióját támogatnánk, mert segítünk az ukrán hadseregből dezertált katonáknak. Azok, akik nem ismerik a kontextust, elhiszik ezt, és mi elveszítjük a „közvélemény” támogatását. Ha katonai szempontból nézzük a helyzetet, akkor ez logikus: ha „a mi” hadseregünket gyengíti a dezertálás, a másik hadsereg jobban tudja teljesíteni katonai feladatait és megnyerni a háborút. Mi azonban nem foglalkozunk azzal, hogy a háborúban melyik állam nyerjen. A munkásosztály pozícióját akarjuk megerősíteni, hogy az mindenhol szerveződhessen „saját” államai és „saját” burzsoáziája ellen, ezáltal gyakorlatilag gyengítve minden állam háborúzási, szervezési és ellátási képességét. Csak így lehet véget vetni a háborúknak, és egyúttal elutasítani a kapitalista béke pacifista illúzióját. Az ilyen „béke” a háború „nem katonai” eszközökkel való folytatása.
Nem hisszük, hogy létezik olyan háború, amely véget vethet a háborúknak. Nem hisszük azt sem, hogy a diplomáciai béke megállíthatja az államok azon hajlandóságát, hogy további katonai konfliktusokat szervezgethessenek.