- [ – Magyar – ] [ – Česky – ] [ – Русский – ] [ – Deutsch – ] [ – English – ] [ – Français – ] [ – Italiano – ] [ – Español – ] [ – Polski – ] [ – Ελληνικά – ]
A jelenleg Ukrajnában zajló háború több mint egy újabb katonai konfliktus, nem csupán az erőforrásokért folytatott viszály. Sokkal inkább a világ feletti uralomért küzdő kapitalista országok blokkjai közötti szélesebb körű rivalizálás egyik fontos fejezete. Ebben a konfliktusban a gazdasági, katonai és technológiai fölény megszerzése, valamint a globális geopolitikai egyensúly a tét. Miközben Ukrajnában már több mint másfél éve folynak a harcok, alapjában véve egyre kézzelfoghatóbbá válik a Kínával, a nyugati kapitalizmus fő ellenségével való katonai összecsapás kilátása. Nem tartjuk túlzásnak vagy riogatásnak azt állítani, hogy síkos lejtőn lépdelünk, amely a harmadik világháborúhoz vezethet.
A második világháború óta először vívnak szimmetrikus háborút Európában, melyben fennáll a nukleáris eszkaláció valós veszélye is. Ez az első közvetlen konfliktus Oroszország és a NATO között, amelyben a világ nagy atomhatalmai (Orosz Föderáció, USA, Egyesült Királyság, Franciaország) vesznek részt.
A háború mindig is a gazdasági szerkezetátalakítás eszköze volt, amelyet a kapitalizmus válság idején alkalmazott. Ma ismét együtt jár a baloldal által annyira kedvelt állami intervenciós politikával, amely már a globális konfliktusokat is megelőzte. A háború az elnyomás legradikálisabb formája, amelyet az államok és a kapitalisták a kizsákmányoltak ellen alkalmaznak. Ezen okok miatt úgy gondoljuk, hogy a jelenlegi konfliktus az összes proletár ellen irányuló közvetlen támadás.
Ez a háború, amely 2014-ben az ukrajnai oroszajkú közösségek elleni támadással kezdődött, a NATO kelet-európai terjeszkedésének tágabb stratégiai összefüggésébe illeszthető be. A terjeszkedés egy olyan militarista és tekintélyelvű hatalom „hátsó udvarát” (gazdaságilag: kereskedelmi terét) érte el, amely nem hajlandó eltűrni semmilyen rendbontást a befolyási övezetében, amint azt a 2022. januári kazahsztáni lázadások brutális elfojtása is mutatja.
A legdrámaibb következményeket közvetlenül az ukrán nép és a besorozott orosz fiatalok szenvedik el, de közvetve más népek is érintettek. Az afrikaiaknak el kell viselniük a búza árának emelkedését és a regionális konfliktusok kiéleződését, míg a nyugati kizsákmányoltaknak a területük egyre fokozódó militarizálódásával valamint élet- és munkakörülményeik romlásával kell szembenézniük.
2014 óta Ukrajnában kegyetlen orosz- és népellenes reformokat vezettek be, amelyek a 2022. február 24-i orosz invázió után még szigorúbbá váltak: az orosz ortodox egyház tagjaival szembeni elnyomás; a kommunista-ellenes törvények, amelyek értelmében a „kommunista propaganda” bűncselekményéért akár 10 év szabadságvesztés is kiszabható; a háborús bűnös Sztepan Bandera ünneplése, hivatalos ünnepségekkel és megemlékezésekkel; a náci Jobb szektor és a Szabadság bevonása a fegyveres erőkbe, kezdve a Nemzeti Gárdától és a hírhedt Udar és Azov ezred létrehozásától; a Donbassz lakossága elleni erőszak, támadások, nemi erőszak, gyilkosságok és robbantások (nagyjából 14 000 halálos áldozat 2014 és 2022 között, köztük több száz gyermek); a 2014. május 2-i szörnyű odesszai mészárlás, amikor az Ukrajnától való függetlenséget követelő, fegyvertelen tüntetőket, akik a helyi szakszervezet épületében rejtőztek el, a rendőrség által kísért fegyveres nácik tömege lemészárolta és elevenen elégette. Ezek a hiteles provokációk – amelyek az orosz állam nemzetközi presztízsét és belső elfogadottságát támadták azzal, hogy az Ukrajnában élő lakosság egy része ellen irányultak – a háború gyökerei.
2014 óta Ukrajna az Egyesült Államok egyfajta hűbérbirtokává vált, egy multinacionális vállalatokra és a nyugati tőkére szabott állammá – olyanná, amit az Egyesült Államok és szövetségesei még azokban az országokban sem értek el, amelyeket közvetlenül megszálltak, és amelyek felett katonai ellenőrzést gyakoroltak, mint például Irak. Példaként említhetjük, hogy Zelenszkij már 2020-ban eltörölte az ukrán termőföldek eladását megakadályozó moratóriumot, és ezzel több millió hektárt adott át a Bayer-Monsanto GMO-k termesztésének, míg az orosz invázió kezdetén a szakszervezetek által kialkudott kollektív szerződések megszűntek a 200 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató vállalatokra (ami az ukrán vállalatok túlnyomó többségét jelenti), és betiltották a sztrájkokat és a tiltakozásokat is.
Veszélyesnek és zavarba ejtőnek tartjuk, hogy egyes elvtársak Ukrajnában és máshol is – gazdaságilag, propagandával, sőt katonailag is – támogatják a kijevi kormányt és az „ukrán ellenállást” anélkül, hogy a fentiekről egy szót is szólnának. Történelmileg az első világháború óta ez a vakság az interventismo-ból ered, ugyanabból az erkölcsi mételyből, amely az első globális konfliktus után megnyitotta az ajtókat a fasizmus felemelkedése előtt.
Az „ukrán ellenállás” és a nácifasizmus elleni partizánellenállás (és általában a szabadságharcok) közötti párhuzam, amely a médiában népszerűvé vált, történelmileg, politikailag és etikailag is elfogadhatatlan. Ha eltekintünk a történelmi kontextus mélyreható különbségeitől (és egy apró részlettől: a náci csoportok jelenlététől az ukrán hadseregben…), a párhuzam elfogadhatatlan az eszközök és célok közötti kapcsolat miatt, a harc célja és módja között. A partizánharcosok az esetek túlnyomó többségében dezertőrök voltak, akik saját államuk hivatalos hadserege ellen harcoltak, míg az ukrán hadsereg a kormány által ellenőrzött reguláris hadsereg. A partizánok fegyveres harcában való részvétel szabad akaratból, önkéntes alapon történt, míg Ukrajnában jelenleg hadiállapot van érvényben, és a harcot megtagadók börtönbe kerülnek. A partizáncsoportok politikai és katonai autonómiája az alkalmazott harci eszközökkel is összefüggött: a puskákat, géppuskákat, kézigránátokat és gyújtóbombákat központi kényszerítő apparátus nélkül lehet használni, míg a műholdak által irányított drónok, rakétavetők, tankok és nagy hatótávolságú rakéták pontos hierarchiát, nevezetesen a NATO parancsnoki láncát tükrözik.
Egyes anarchisták és baloldali aktivisták részvétele a folyamatban lévő háborúban ugyanezen hierarchia alá kényszeríti az egyént: engedelmesség a parancsoknak, a nyugati hírszerzés által meghatározott célok, alárendeltség egy rendkívül elnyomó kormánynak és a nemzetközi tőke érdekeinek. A NATO-fronthoz való csatlakozás a forradalmi és internacionalista perspektíva feladását jelenti, és etikai szinten a kijevi kormány tekintélyelvű, elnyomó és proletárellenes politikájának kritikáját háttérbe szorítja.
Ezt kimondani egyáltalán nem jelenti azt, hogy bevesszük az Ukrajna „nácitalanítálását” megcélzó „különleges katonai művelet” orosz propagandáját. Nem szimpatizálunk az orosz kormány népre kényszerített szörnyű rendőrállamával; nem feledkezünk meg az oroszországi ellenzék és az anarchisták elleni üldözésekről, és támogatjuk az Orosz Föderációban és Fehéroroszországban a háború elleni lázadás számos formáját. Ahogyan elítéljük az „ukrán ellenállás” megtévesztő mítoszát, úgy utasítjuk el azt a bizonyos körökben (neo-sztálinisták, jobb- és baloldali populisták stb.) elterjedt elképzelést is, hogy az orosz-kínai blokk globális emancipációs szerepet tölthet be. Nemcsak a kizsákmányoltak halálát sérelmezzük uraik és vezetőik nevében (még akkor is, ha ezek a vezetők a legközelebbi ellenségeink ellenségei), hanem mi is tisztában vagyunk vele, hogy a háború „ha a legszörnyűbb is, elsősorban belpolitikai ügy” (Simon Weil). Amikor egy állam háborút vív, az az állam a saját népe ellen is háborút folytat, különösképp a saját proletárjai ellen. A háború mindig megerősíti az uralkodó osztályok hatalmát, fokozza az elnyomottak leigázását és kizsákmányolását.
Amit most láthatunk, az egy kiterjedtebb, technológiai fölényért folyó verseny fejezete is (ahol az Egyesült Államok Oroszország legfőbb szövetségesével, Kínával áll szemben). Manapság olyan új, halálos találmányok fenyegetik a földi életet, mint még soha korábban. Az ebben a háborúban bevetett technológiák – drónok, intelligencia- és irányítórendszerek, mesterséges intelligencia és előrejelző algoritmusok – közül sokat a csatatéren tesztelnek, majd rendfenntartó erők és technokraták veszik hasznát a világ minden táján.
„Ha olyan ötletekkel vagy egyszerű kísérleti projektekkel rendelkezik, amelyeket a tömeggyártás előtt tesztelni szeretne, elküldheti nekünk, mi pedig elmagyarázzuk, hogy mi az eljárás. A végén megkapja a «terepen tesztelve» cédulát. Az induló vállalkozások végül olyan termékekkel rendelkeznek majd, amelyek versenyképesek a piacon, mert a terepen tesztelték őket”. Ezek a szavak nem egy „rendes” gyártótól vagy járművek, szoftverek vagy digitális termosztátok tesztelőjétől származnak, hanem Volodimir Havrylov tábornoktól, az ukrán védelmi miniszterhelyettestől, aki 2022. szeptember 21-én a texasi Austinban tartott Nemzeti Védelmi Ipari Szövetség Future Force Capabilities (A Jövő Haderőjének Képességei) című országos konferenciáján nyilatkozott így.
Történelmileg a technológia tudományok fejlődése háborúhoz vezet, és fordítva, a háború elkerülhetetlenül maga után vonja azok fejlődését. A legtöbb mai technológia eredendően kettős természetű. A katonai és a polgári kutatás közötti elkülönítés – ha valaha is létezett – mára eltűnt. Így nem meglepő, hogy a harcmezőkön kipróbált technológiákat a világ más részein – beleértve a békés országokat is – a proletárok ellen használják. Az új technológiák használata és tesztelése fokozza a lakosság feletti ellenőrzést, és egyre nehezebbé teszi az állam és a tőke alóli felszabadulást.
Ma minden korábbinál jobban meghatározza egy állam politikai jelentőségét az, hogy képes-e versenyképesen végezni az új technológiák kutatását és fejlesztését. A technológiai iparágak befolyásolják a kormányzati döntéseket a demokratikus Nyugattól a kínai „piaci szocializmusig”. Az ukrán konfliktus – tekintettel annak nagyságrendjére és szereplőire – felgyorsítja az úgynevezett digitalizációt, amely számos állam napirendjén szereplő cél.
Az ilyen méretű konfliktusokra jellemzően, minden külső frontnak van egy megfelelő belső frontja. Az elnyomás nemcsak Oroszországban és Ukrajnában, hanem a háborús tevekénységekben részt vevő valamennyi országban fokozódik.
A rendőri eljárás és az őrizetbe vételek különleges formái mindig is a katonai konfliktusok kiéleződéséhez kapcsolódtak. Céljuk a nézeteltérés és a valódi konfliktus minden lehetőségének eltussolása és elfojtása. Ez jól ismert számunkra itt Olaszországban, ahol az elmúlt időszakban Alfredo Cospitót a 41 bis börtönrendszer alá vetették, számos anarchista folyóiratot és weboldalt betiltottak, az elnyomó eljárások sorozata pedig anarchisták és aktivisták tucatjainak letartóztatásához vezetett. Ez a preventív ellenlázadás szoros összefüggésben áll a kapitalizmus nemzetközi válságával és a globális háború felé irányuló tendenciával.
Az ukrajnai háború egyik kulcskérdése a kommunikáció. A médiabeszámolók gyakran hamisan mutatják be a helyszíni valóságot; gondoljunk a legkirívóbb álhírekre, például arra, ahogy az orosz fegyveres erőkre hárították a felelősséget az Enerhodar-Zaporizzsjai atomerőmű bombázásáért és az Északi Áramlat gázvezeték lerombolásáért. Aminek azonban most tanúi vagyunk, az több mint elfogult tájékoztatás, ez valódi háborús propaganda. Ez a propaganda összhangban van a tömeges agymosás azon szintjeivel, amelyeket Covid alatt használtak a domináns narratíva erőltetésére, és tragikusan hasonlít a második világháborús epizódokra: az oroszok megalázása (például az állítólagosan elavult és rossz minőségű felszerelésükről szóló nevetséges hírekkel) és démonizálása, „hőseink” (köztük a nyíltan náci hősök) dicsőítése, a megfoghatatlan „titkos fegyverek”, amelyek megváltoztatják az események menetét…
Az efféle információk nyilvánvalóvá teszik, hogy háborúban állunk, bár ez a háború egyelőre nem a közelünkben zajlik. Az információs háború mindenekelőtt az agyunk elleni háború, amelynek célja, hogy elfogadtassa velünk azt, hogy ez a mészárlás nemcsak elkerülhetetlen, hanem igazságos és előnyös is. Ezért nyilvánvalóvá kell tenni, hogy az információért felelősök a háborús gépezet szerves részei, és úgy is kell kezelni őket.
Ezen és még sok más okból kifolyólag, sürgősen fel kell élesztenünk az internacionalista kezdeményezést, hogy megállítsuk a folyamatban lévő vérengzést, és hogy elkerüljük annak további veszélyes eszkalációját.
Az ellenségeink nem a frontra kényszerített sorkatonák, se nem a szemben álló ország munkásai, hanem az összes vezető, kormányaik, államaik és hadseregeik. Miközben testvéreinket a legbrutálisabb atrocitásoknak vetik alá, létezik egy burzsoázia, amely a fegyvergyártásból tollasodik meg, és a háború következményeivel spekulál (Ukrajna felosztása és újjáépítése, a migránsok szelektív befogadása, infláció stb.).
Állítsuk vissza a hangsúlyt az állam kritikájára, és utasítsuk vissza, hogy bármilyen frontra besorozzanak minket, azzal győzködve, hogy az egyetlen erő, amely megállíthatja a háborút, az a kizsákmányoltak mozgósítása szerte a világon.
Az internacionalizmus számunkra defetizmust jelent, azaz az összes kormány kritikáját a „sajátunkkal” kezdve, minden felettes és a nemzeti burzsoázia elleni támadást azoktól fogva, akik nap mint nap kizsákmányolnak minket. Ezért a frontnak ezen az oldalán mindent meg akarunk tenni a NATO (a világ fő katonai szövetsége és a nyugati kapitalizmus fegyveres szárnya) ellen, hogy szabotáljuk azt, ahogyan oroszországi testvéreink is harcolnak a saját oldaluk hadigépezete ellen (amint azt a harcászati szállítási infrastruktúrák és toborzóközpontok elleni támadásokról szóló jelentések tanúsítják), és ahogyan más ukrajnai testvéreink is szembeszállnak a kormányuk háborús erőfeszítéseivel. A cenzúra ellenére tudjuk, hogy Ukrajnában vannak olyan emberek, akik háborúellenes propagandát és lázongást terjesztenek, és a gyakorlatban is ellenzik a háborút, például azzal, hogy segítenek a szökevényeknek és dezertőröknek elhagyni az országot, vagy menedéket nyújtani nekik. Ez is koherens defetizmus.
Anarchistaként a mi álláspontunk defetista, mivel a történelem arra tanít bennünket, hogy mindig és kizárólag az állam romjainál nyílnak forradalmi kilátások az elnyomottak számára. A defetizmust a háború árát közvetlenül megfizetni kényszerülőkkel szembeni szolidaritásnak, valamint az osztálybosszú aktusának tekintjük azokért a szenvedésekért, amelyeket testvéreink minden katonai konfliktusövezetben elszenvednek. Szolidaritást érzünk a háború minden áldozatával a világ minden sarkában, azokkal, akik menekülni próbálnak, és akiknek szembe kell nézniük a határok akadályaival, azokkal, akik a szárazföldön és a tengeren utazva vesztik életüket, és brutális kizsákmányolásnak vannak kitéve, ha életben maradnak.
A koszovói, kalinyingrádi és tajvani feszültségek, a nigériai, gaboni és más közép-afrikai országok felkelései a konfliktusok globalizálódásának tendenciájába illeszkednek, és jelzik a hatalmas tétet: ha nem sikerül minden frontot megsemmisítenünk azáltal, hogy mindenki a saját államát és a saját uralkodó osztályait támadja, akkor az emberiség megsemmisülése vagy kíméletlen rabszolgasorba taszítása fenyegethet minket egy végtelen háború állapotában. Ennek ellenkezőjeképp, forradalmi lehetőségek nyílhatnak meg számunkra.
Bár eddig nem alakultak ki jelentős, a háborút ellenző mozgalmak, fontos kiemelni, hogy a szüntelen propaganda ellenére a lakosság jelentős része – még Nyugaton is – ellenzi a háborús erőfeszítések támogatását. Ezt a tömeges mozgósítás kiépítésének szempontjából kell figyelembe vennünk.
Ezért egy radikális, nemzetközi és széleskörű mozgósítás kiépítésére szólítunk fel, amelynek a háború szabotálásával arra kell törekednie, hogy alulról kényszerítse ki a viszálykodások megszüntetését. Nem kérnünk semmit a kormányoktól, és nem is bízunk bennük, viszont tisztában vagyunk azzal, hogy a kizsákmányoltak közvetlen fellépése világszerte az egyetlen valódi erő, amely véget vethet a mészárlásnak. Ezért úgy véljük, hogy szembe kell szállni a háborús gépezettel mind Oroszországban, mind Ukrajnában, valamint a nyugati kapitalista országokban, amelyek felelősek ezért a konfliktusért és az elmúlt harminc év összes főbb háborújáért.
- Támogassuk a dezertálást minden fronton, nyújtsunk menedéket és szolidaritást mindazoknak, akik kibújnak a katonai besorozás alól, és nem hajlandók részt venni a mészárlásban!
- Szabotáljuk a katonai gépezetet, akadályozzuk meg a fegyvergyártást és állítsuk meg a katonai logisztika áramlását!
- Leplezzük le a propagandagépezetet! Ebben a hibrid háborúban a média a háborús apparátus szerves része!
- Lépjünk fel a területek katonai megszállása, a katonai bázisok, a hadgyakorlatok és a közélet militarizálása ellen!
- Támogassuk egy valódi általános sztrájk szükségességét, amely a rituális és színlelt szempontokon túlmutatva ténylegesen leállítja az érintett országok iparát és logisztikáját!
- Leplezzük le az egyetemi kutatások, a katonai-ipari apparátus és a minden háború gyökerét jelentő kapitalista gazdasági érdekek közötti cinkosságot!
HARCOLJUNK AZÉRT, HOGY AZ URAK HÁBORÚJA AZ URAK ELLENI HÁBORÚVÁ VÁLJON!
Róma, 2023. szeptember 2.
Anarchisták Romából, Genovából, Carrarából, Cosenzából, Modenából, Milánóból, Leccóból, Torinóból, Umbriából, Trentinóból és Közép-Olaszországból.
Kapcsolat: appelloantimilitarista(@)anche.no